Monday 5 December 2011

Ment-e a világ a könyvekkel elébb?

A napokban adtam le egy tankönyvfejezetet, amiben "a nem egy gén által kódolt viselkedés variánsok öröklődésének statisztikai módszereken alapuló vizsgálatába" (brrrrr!) kellett bevezetnem jobbára pszichológus hallgatókat. Aki látott már pszichológus hallgatót, az tudja, hogy a probléma nem triviális.


A legnagyobb akadály, hogy eleve hülyének gondolja magát a matematikához, ezért azzal az érzéssel kezd neki -muszájból és nem érdeklődésből (sic!) -, hogy úgy se fog menni. Ha egy ilyen diákkal sokat és sokféleképpen foglalkozol személyesen, talán át tudod lendíteni azon az akadályon, ami után már maga, játszva képes haladni. De sok a diák, kevés a tanár, s marad a könyv.


Ilyenkor persze hajlamos vagy azt hinni, hogy sokféle, a részképességek fejlesztésére irányuló on-line feladat, amiből a diák szükségletei szerint válogathat még jobb is lehet, mint a személyes foglalkozás, de mindenképpen jobb, mint a rugalmatlan,  szükségképpen egysíkúbb nyomtatott szöveg, ami vagy teljesen vagy nagyrészt nélkülözi az interakciót.


Miért töltök akkor mégis napokat, heteket és olykor éveket tankönyvek írásával? Aki tankönyvet ír, az maga is tanul. Tovább megyek: aki könyvet ír, az maga is tanul. Magáról, a világról, a könyv tárgyáról. Összefoglal, befejez, lekerekít. Egy egységes, új mikrokozmoszt hoz létre. A jó író remek tanító. Mester, akit szívesen hallgatunk.


Megosztani, megértetni  és ezáltal megérteni majd tovább lépni. A relatív befejezettség is megkülönbözteti a könyvet az on-line segédanyagtól, ami folyamatos javítás, bővítés, fejlesztés tárgya.


És megy-e a világ a megértés, a tanulás és tanítás által elébb? A mi emberi világunk, mintha épp ezen alapulna. Megy az ember az úton, s időnként megpihen.